Szél Bernadett beszéde a 26. Budapest Pride Felvonulás végén

Fotó: Bán Meldina

 

Sziasztok! Az első szó a köszöneté. Köszönöm, hogy itt lehetek Veletek, hogy itt vagyunk együtt és együtt állunk ki azért, ami fontos nekünk és azokért, akik fontosak nekünk. Amit most mondani fogok, az nagyon személyes lesz, és egyben nagyon politikai.

Azt gondolom, hogy ma a legnagyobb bátorságot az jelenti Magyarországon, ha merünk önmagunk lenni. Bátran felvállalni, akik vagyunk, akár nők a politikában, akár szexuális kisebbségek egy olyan társadalomban, ahol épp ellenünk hergel a hatalom. Ma az számít radikális tettnek, ha felvállaljuk magunkat. Nagyobb dolog ez, mint gondolnánk. És egyben a legfontosabb is, amit az elmúlt évtizedben megtanultam.

Amióta politikus vagyok, kapom a kérdéseket arról, milyen női politikusnak lenni. Az elmúlt években a bőrömön tapasztaltam meg, milyen többszörösen kisebbségben lenni egy olyan közegben, ami alapból a kíméletlen hatalmi harcról, a tisztességtelen versenyről, a nemtelen támadásokról szól ma Magyarországon.

És jöttek is a jelzők: az „attól, hogy szép, még nem biztos, hogy okos”, vagy akinek „a személyi száma 2-vel kezdődik”, de voltam „biológiailag női testbe költözött irtózat” és „gyanúsan elférfiasodott”, „légerfrizurás” nő. Nem a munkámmal foglalkoztak, hanem a nememmel.

Azért akartam erről beszélni, mert meggyőződésem, hogy az, ahogy ma a nőket kezelik a politikában, ugyanarról a tőről fakad, mint ahogy a kisebbségekhez viszonyulnak. Nem akarják, hogy láthatóvá váljunk, nem akarják, hogy helyet követeljünk magunknak, hogy kiálljunk magunkért és egymásért. Furcsák vagyunk nekik. Furcsák, mert mások, mint ők.

Zavarjuk őket. Mert aki mer önmaga lenni, akinek nem mások mondják meg, hogy kicsoda, az veszélyes a hatalomra. Mert az esetleg mer mást is gondolni a világról, kérdéseket feltenni, leleplezni a hazugságokat és harcolni az érdekeiért. Az elnyomó hatalomra a legnagyobb fenyegetést a szabad, önmagukkal és másokkal békében élő emberek jelentik. A szabad és egyenlő társadalom az elnyomó hatalom legnagyobb ellensége.

Parlamenti képviselőként testközelből látom ennek a hatalmi gépezetnek a működését. És senkinek ne legyen illúziója, hogy ennek a hatalomnak van emberi arca is. Nincs. Soha nem felejtem el, amikor az Igazságügyi bizottság KDNP-s elnöke azt vágta a fejemhez, miközben éppen felolvastam a transzneműek 33-as paragrafus elleni tiltakozását, hogy „az, hogy az érintettek hogy látják, teljesen közömbös.” Ez az egy mondat tökéletesen megfogalmazta azt, ahogy ők az érintettekhez viszonyulnak. A legkisebb mértékben sem érdeklik azok, akiknek az életéről döntenek.

Sokat gondolkodtam azon, hogy mennyi dolgunk lesz a kormányváltás után. Egy biztos: ha jövőre változás jön, nemcsak a demokratikus intézményeinkbe kell majd újra életet lehelni, de ennél sokkal többre lesz szükség. Az olyan értékek politikai szintű feltámasztására, mint az emberség, az igazságosság, az egyenlőség. Mert egyenlőek vagyunk, egyenlő emberi méltósággal rendelkezünk, és senki nem veheti el tőlünk azt, ami a leginkább a miénk: a személyiségünk legbelsőbb magját. Jogunk van egy olyan társadalomban élni, ami biztonságot ad nekünk és támogat minket abban, hogy meg tudjuk valósítani azt, amit szeretnénk. És amelyik nem akarja előírni nekünk, kivel és hogyan legyünk boldogok!

Én egy ilyen Magyarországért küzdök nap mint nap, együtt Veletek!