Ilyen volt a Transznemű Emlékezés Napja

transznemu-emlekezes-napja-2018-megemlekezes-budapest-pride

A Budapest Pride-nál 2018-ban is tartottuk a Transznemű Emlékezés Napját; Megemlékezést szerveztünk, majd egy közös teázással és filmnézéssel zártuk a napot.

Arról, hogy mi az a Transznemű Emlékezés Napja, ide kattintva olvashatsz.

A megemlékezésről készült élővideót ide kattintva tudod visszanézni a facebookon, míg az elhangzott beszédeket itt tesszük közzé.

A megemlékezést Gyarmati Dániel Ábrahám vezette le.

“Szeretettel köszöntök Mindenkit, aki jelen van, vagy az élő közvetítést nézi!
Gyarmati Dániel vagyok és én fogom a megemlékezést keretezni.
Azért vagyunk most itt a Széll Kálmán téren, hogy megemlékezzünk és tiszteletünket adjuk azoknak az embereknek, akik nemi identitásuk és/vagy nemi önkifejezésük, vélt vagy valós transzneműségük miatt veszítették el az életüket: meggyilkolták, vagy öngyilkosságba kergették őket.
A Transznemű Emlékezés Napját 1999 óta tartják a világ számos országában, minden évben november 20-án. Az első megemlékezést egy afro-amerikai transznemű nő, Rita Hester tiszteletére és emlékére tartották meg, akit 34 évesen öltek meg a saját lakásában. Támadója 20-szor szúrta mellbe.
A megemlékezésen és tiszteletadáson túl a nap további célja az is, hogy felhívjuk a figyelmet a transznemű emberek ellen elkövetett gyűlöletbűncselekmények számára és azok láthatatlanságára.
Minden novemberben készül egy lista az áldozatok neveiről. 2008 óta pedig már közel 3000 áldozatot regisztráltak, ebből 2350et Közép- vagy Dél-Amerikában, legnagyobb számban Brazíliában. Sokan köztük 30, mi több 20 éven aluliak. Az idei évben ismét több áldozat neve szerepel ezen a listán: tavaly ez a szám még csak 325 volt, idén már 369. Az ő neveiket a zászlóra feltűzdelve láthatjátok.
A gyilkosságok elkövetői sajnos gyakran megússzák csak annyival, hogy hirtelen felindulásból tették, amikor megtudták, hogy az adott személy transznemű. Ezekkel az erőszakos tettekkel pedig nem csak az életüktől, de emberi méltóságuktól is megfosztották őket.
Megemlékezésünkön ketten szóllalnak fel, majd elhangzik egy vers és közösen gyertyát gyújtunk. Elsőként hallgassuk meg Tuza Tóbiás Benjamint.”

Majd meghallgattuk Tuza Tóbiás Benjamin beszédét.

“Sziasztok. Tobi vagyok. Ugyan olyan átlagos ember, mint ahogy ti is, mi mindannyian. Bár a társadalom nem így lát engem; annak egy része megvet azért, mert egy tudatlan gyermek vagyok aki polgárpukkasztó fogalmakkal dobálózik a figyelemhiányos magatartására utalva, míg annak egy másik része elfogad, megbékél létezésemmel. De hát ebben is hasonlítunk, nemde?
Sajnos talán túl sok közös vonás akad még ezen kívül. Gondolatban emelje fel a kezét az, akit már ért bármilyen nemű bántalmazás nemi hovatartozása miatt. Gondolatban emelje fel a kezét az, akit verbálisan megfenyegettek már. Gondolatban emelje fel a kezét az, aki gondolt már az öngyilkosságra egyetlen kiútként. Fokozhatnám még, de felesleges. Csak nézz körbe, milyen hasonló emberek vagyunk is mi.
S gondolj bele, milyenek lehettek ők, akikre most megemlékezünk. Bár a hátterét és történetét egy embernek sem tudom, mégis képes vagyok úgy tekinteni rájuk, mintha a családtagjaimra emlékeznék most meg. Rengeteg élettel teli embertől, baráttól mondhattunk búcsút, s még többnek a nevét sem tudjuk, múltjukat nem ismerhetjük. Ugyan azok a korlátok fogták meg őket is, amiket bennünket körbeölelnek most is; a gyűlölet, mely emberből fakad és emberre száll át.
Bár néhány igencsak fontos dolgot elértünk a társadalomban, még mindig akadnak kivetnivalók. Magyarországon a gyűlölet-bűncselekmények 99,7%-át nem jelentik vagy a hatóságok nem minősítik őket annak. Ezen túlmenőleg az orvoslásban habár nem számít már betegségnek a transzszexualitás, ettől függetlenül Magyarországon jelenleg nem engedélyezett a hivatalos nem- és név megváltoztatása – arról már nem is beszélve, hogy a társadalmukban a nem bináris nemeket kitalációnak tekintik. A transznemű emberek ezáltal mindennapjaikban és saját környezetükben is megküzdenek szorongásukkal, hogy identitásukat elismerjék. Gondolom mondanom sem kell, hisz sajnos nagyon jól tudja mindenki, hogy egy transzfób ember szemében mit jelenthet ez, főleg ha esetleg a főnököd, vagy az iskolád igazgatója, sorolhatnám. De legyen az bármelyik alkalmazott, osztálytárs vagy családtag, mi mást tehetnél, ha nem küzdenél?
Magyarországon csak egy áldozatról tudunk, akik gyűlölet által hunytak el, azonban több ember neve mai napig nincs felfedve és talán sosem lesz.
Arra kérlek titeket, hogy ne hagyjátok magatokat emiatt elcsüggedni. Ha nem ma, ha nem holnap, de egyszer elfogjuk érni a változást, hogy ne kelljen félelemmel a szívünkben élni többé. Arra kérlek titeket, mindig próbáljatok magatokban megőrizni egy kis pozitivitást. Valamint arra, hogyha tehetitek, legyetek ott mások mellett, akiken érzitek, hogy nehezebb napjaikat élik. Van olyan ember, akit senki más nem érthet meg, csak egy igaz barát, s az ilyen időkben van rájuk szükség a leginkább. Akár egy kedves szó, tanács, egy rövid csevely vagy már csak a nemének tiszteletben tartása is rengeteget jelenthet, egy életet menthet.”

Ezt követően Csalos Csilla beszéde következett.

“Sziasztok. Csalos Csilla vagyok. Transzszexuális.
A világ 193 országból 13-ban még mindig halálbüntetés járna az imént elhangzott kijelentésem okán, és több mint 60-ban börtön. Sajnálatomra Egyiptom is ezek közt az országok között van, pedig nagy vágyam egyszer elutazni a piramisokhoz.
Majdnem 30 évembe telt, hogy nyíltan ki merjem mondani ezeket a szavakat, még itt, kicsiny országunkban is, ahol lehetőségem nyílt hivatalosan nevet és nemet változtatni. Szerencsés voltam, hogy megtehettem. Megváltoztatta az életem. Megmentett.
És ezzel nem vagyok egyedül. Világszerte több száz ezer, de lehet hogy milliónyi ember jár hasonló cipőben, mint én. Viszont a többségük nem vállalhatja fel magát nyilvánosan, mert a ország, ahol él, nem teszi lehetővé számára.
Én is megtapasztaltam milyen, mikor a külsőm alapján másra számítottak, mint ami a hivatalos papírjaimban szerepelt. Még egy ilyen országban is problémát tud okozni, ahol 2003 óta törvénybe foglalták, hogy nemi identitás alapján nem érhet senkit hátrányos megkülönböztetés. Ennek ellenére az iskolapadból kikerülve, megfelelő papírok nélkül szinte lehetetlen elhelyezkedni a munka világában. A transznemű emberek 90%-a szembesült már munkahelyi megkülönböztetéssel, és kétszer annyi köztünk a munkanélküli, mint az általános lakosság körében. Állás nélkül, pénz nélkül megfelelő orvosi ellátáshoz jutni pedig még ennél is nehezebb. A kilátástalanság és a tehetetlenség sokunkat öngyilkosságba kerget.
Az öngyilkosságnál is rosszabb, mikor mások vetnek véget valaki életének. Teljesen mindegy, hogy ezt vallási meggyőződésből, vagy személyes, vélt sérelem miatt teszik. Ezeknek az embereknek nem a személyét támadták. Nincs különösebb oka annak, hogy meggyilkolták őket. Csupán annyi, hogy transzneműek. A transzneműségük miatt kellett meghalniuk.
Félelemmel tölt el, hogy a netes ismerkedés/társkeresés során, a vonal túlsó végén, vajon ki ülhet a monitor előtt? Vajon megbízhatok-e benne? Vajon elárulhatom-e neki, hogy transz vagyok? Az esetek túlnyomó többségében a beszélgetés itt lezárul, és nem hallok többet az illető felől. Rosszabb esetben trágár és sértő kifejezések tömkelegét vágja a fejemhez, és letilt. Elképzelésem sincs mi történne, ha ezt a való életben kellene átélnem, ahonnan nem tudok egyetlen kattintással elmenekülni.
Nagyon rossz érzés itt állnom, és erről beszélnem. Nem találkoztam soha ezekkel az emberekkel, de ugyan abban a csatában vesztek el, amiben én is harcolok.
Köszönöm a figyelmet.”

Végül Lukács Flóra: Úton című versét hallgattuk meg Palotai Petra előadásában.

Lukács Flóra: Úton
Gyertyákat gyújtunk, mécseseket,
a csorgó viaszt nézve azt kívánta,
lenne most a világon bárhol máshol.
Kiszakadni a tér helyett a testből.
Hanyadik életet kezdjük újra,
mindig ugyanúgy?
Haza akart jutni.
Abban hitt, hogy vannak még helyek,
ahova haza érkezni lehet.
Beleüvölteni a vakfehér éjszakába.
Látszani akart és mutatni magát.
San fransisco-i fényekre gondolt,
egyedül volt, mint az iparvárosok.
Fémek és vasak,
füstoszlopok a fák közt.
Tüdejét fehér ing szorította,
lélegzetek szakadtak bele.
Menekülő állatok zaját követte.
Rókatetemek mellett vitt az autóút,
a fehér csíkok lassan egymásba olvadtak.
Hiányokból alakult.
Ordításokkal és hisztériákkal
teltek meg az épített terek.
Jászapátiban a Panna-kútja tónál állt,
ahol egy transznő holttestét
horgászok találták meg.
Kék foltok, sérülések, ütésnyomok voltak
a torkán, az orrán, az arcán.
Gyertyákat gyújtunk,
itt vagyunk és nem vagyunk,
mások látnak minket.”

 

transznemu-emlekezes-napja-2018-megemlekezes-budapest-pride