Fotó: Bán Melinda
Szebb napokat kívánok, mint amiket most élünk!
Hegedűs Emmett vagyok.
17 éves középiskolás.
Transznemű fiú.
Amit ezzel a beszéddel szeretnék átadni, az egy kis szelet az életemből.
Az első jelek nálam már óvodában mutatkoztak.
Rövid hajat szerettem volna, fiú ruhákat kezdtem hordani és édesapammal borotválkoztam.
Nehéz átadni, hogy az ember min megy transzneműként keresztül.
Mosdó használat, ruha vásárlás, uszoda, bármilyen alkalom amikor iratot adok át.
12 éves voltam amikor elkezdtem realizálni, hogy mi a helyzet velem.
A transzneműségről sehol nem találtam semmit. Azt sem tudtam, hogy mi az.
Amiatt, mert nem mondta el nekem senki, hogy ezzel nincsen semmi baj, azt éreztem, hogy nem vagyok normális.
Én 13 évesen kiszámoltam, hogy 18 éves koromig mennyi menstruációm van hátra, mielőtt hormon kezelésem lenne. És minden egyes lelkileg/testileg kínzó menstruációnál elmondtam magamnak hogy már csak 54, már csak 53.
Azt kívánom, hogy bárcsak átérezték volna azok az emberek, akik tönkreteszik több ezer lmbtq ember életét, bárcsak végignézték volna ahogy a 15 éves kamasz összeroppan, mert már nem csak 35 van hátra, hanem azt se tudja hogy mennyi.
15 évesen már tudtam, hogy segítségre van szükségem.
Beköltöztem egy mentális rehabilitációs központba, és fél évet töltöttem ott.
16 éves voltam amikor kijöttem onnan és egyböl karanténba kerültünk, majd behozták a 33-as törvényt.
16 évesen nem azzal kellett volna törődnöm, hogy kimenjek tüntetni, mert a kormány nem akarja észrevenni, hogy én is ember vagyok.
Egy gyerek voltam és még vagyok is. Egy kamasz.
Egy kamasznak nem azzal kellene foglalkozni, hogy éppen tönkreteszik az életét, vagy a reményét egy normális életre.
Egy kamasznak az lenne a dolga, hogy jól érezze magát, hogy eldöntse, hogy éppen melyik buliba megy el vagy, hogy mit szeretne egyetemen tanulni majd.
Őszintén azt gondolják az emberek, hogy én azt választottam, hogy transznemű leszek?
Valaki akkor mondja el nekem, hogy ez miért jó?
Mit nyerek ezzel?
A kamasz kor egyébként is egy nehéz időszak.
Egy csomó-csomó problémánk van magunkal.
De ez extra nehéz, hogyha egy olyan testbe vagy zárva, ami nem a tiéd.
És most itt állok 1.5 évvel később és az egész csak rosszabb lett.
Én sem, és a bátyám sem házasodhatunk azzal akivel szeretnénk. Nem fogadhatnak a meleg párok örökbe, de még a saját igazolványomban sem az én nevem szerepel.
Olyan hetero, emberek hozzák meg a döntéseket az életemről, akik 1 percre sem gondoltak még bele, hogy nekem ez milyen lehet.
Én azt kérdezem már 2 éve.
Mikor lesz ez már elég?
Elegem van.
Köszönöm a figyelmet.
