Nagy Szilvia beszéde a 20. Budapest Pride Fesztivál Hivatalos Megnyitóján

Jó estét kívánok! Köszöntöm vendégeinket, Alföldi Róbert színész rendezőt, Kapronczay Stefánia jogász szociológust, D. Tóth Krisztina újságíró műsorvezetőt, Léderer András nemzetközi kapcsolatok szakértőt, Kulka János színészt, Bocskor Bíborka énekest, Dunajcsik Mátyás költőt, és Fullajtár Andrea színművészt. Köszöntöm a Nagykövetségek jelenlevő munkatársait, a Pártok és a Civil Szervezetek megjelent képviselőit, partnerszervezeteinket, külföldi vendégeinket és minden kedves egybegyűltet. Köszöntöm a sajtó megjelent munkatársait.

Szeretném megköszönni támogatóinknak, hogy hozzájárultak a 20. Budapest Pride sikeres megszervezéséhez. Az anyagi támogatást szeretnénk megköszönni a Nyílt Társadalom Alapítványoknak, 41 állandó adományozónknak, mindannak a 63 magánszemélynek, akik kisebb vagy nagyobb összeggel hozzájárultak a programsorozat megvalósulásához és azoknak, akik az elkövetkező hetekben támogatnak minket. És persze óriási köszönet annak a több mint 100 önkéntesnek, akik elhivatott munkájukkal segítik az események lebonyolítását.

Kedves egybegyűltek, kedves toleránsok és provokátorok!

20 év komoly dolog. 20 év kitartó jelenlét egy olyan komoly országban, amilyen a miénk, nagyon komoly dolog.

Talán sokan vannak itt olyanok, akik 1997-ben résztvevői voltak az első felvonulásnak. Nagy utat jártunk be azóta.

Ez a közösség, amelynek első ijedt, mégis nagyon bátor menetelését 1997-ben Sisso “a leggyorsabb futóhomoknak” nevezte a Magyar Narancsban, tegnap egész oldalas fesztiválhirdetéssel jelenik meg ugyanezen lap hasábjain. Ez a közösség, amely 1997-ben alig 300 emberrel vonult utcára, most tízezer fős tömegben hömpölyög az Andrássy úton. Ez a közösség, melyet egyszer agyonhallgatott a politika és a média, most rendszeresen tematizálja a közbeszédet.

Illő, hogy ez a közösség most, 2015-ben kint, a szabadban ünnepli huszadik fesztiválmegnyitóját, mert zárt terekben már nem fér el.

Erre nyugodtan pihenjünk rá egy kicsit, mert ezt mind együtt értük el, mi közösen, akik itt vagyunk, és mindazok, akik hozzájárultak valahogy az ügyünkhöz. De arra is szeretném magunkat kérni, hogy ezen a pillanatnyi nyugvóponton, amit a mai este jelent, csináljunk egy gyors helyzetértékelést.

Egy hosszú pillanatra merevítsük ki ezt a képet és nézzük meg, mi ez a pont, ahol vagyunk, hogyan beszélünk, hogyan gondolkodunk magunkról és hogyan beszélnek, hogyan gondolkodnak rólunk mások.

Például beette a fene a közbeszédbe mostanában azt a szót, hogy tolerancia. A tolerancia az új péntek. Például Orbán Viktor szerint Magyarország egy toleráns ország. Rogán Cecília pedig egy toleráns ember. A tolerancia szónak nagyon jó a pr-ja, jól hangzik, könnyen eladható. De a tolerancia olyan, mint egy finom vacsora utáni hajnali gyomorrontás. Egy ügyesen bújtatott elutasítás, és ezt onnan lehet felismerni, hogy szabályozni és korlátozni akar. A toleránsok olyanokat szoktak mondani, hogy pl. “Én egy toleráns ember vagyok. Nekem semmi bajom a melegekkel, de ne dörgöljék az orrom alá.” Vagy “Én egy toleráns ember vagyok, de a felvonulás még nálam is kiüti a biztosítékot.” A toleranciában mindig ott van egy “de”. Ha nem tartjuk magunkat kevesebbre másoknál, ha úgy gondoljuk, hogy nekünk is jár ugyanaz az önkifejezési szabadság, mint bárki másnak, akkor nem érhetjük be kevesebbel, mint ezzel: “elfogadás”. Mennyivel jobban hangzik annál, hogy “tolerállak”, az, hogy “elfogadlak”. Ne adjuk alább.

Aztán itt van egy másik szó, amivel gyakran sakkban tartanak minket. Lassan fogom mondani, hogy felkészülhessetek rá: provokáció. Ha a tolerancia a gyomorrontás, akkor a provokáció a zsákos ember, aki elvisz, ha rossz leszel. Általában nagyon félünk provokálni, mert ebben az erőszakossá torzult társadalomban megtanultuk, hogy a provokációt valamiféle büntetés követheti. Például fizikai bántalmazás után az elkövető gyakran azt mondja, hogy a másik provokálta ki a verést. Vagy például Orbán Viktor azt mondja, hogy ha provokálunk, kénytelen lesz erőteljesebb szabályokkal fellépni. Nem is tudjuk igazából előre, kit és mivel fogunk provokálni. Egy mondattal, egy nézéssel, egy kézfogással, egy nemmel, egy igennel, vagy éppen a gyülekezési jog gyakorlásával. A provokáció valójában eszköz arra, hogy változtassunk az előítéleteken. Mert vajon nem provokátor-e, aki a környezetében előbújik? Aki megfogja egy vele azonos nemű ember kezét az utcán? Aki nagy nyilvánosság előtt beszél a többségitől eltérő szexuális orientációjáról vagy nemi identitásáról? Amikor azt mondják, ne provokáljunk, a legtöbbször úgy értik, ne legyünk, vagy ha már úgy esett, hogy vagyunk, legalább ne tudjanak rólunk. Ne hagyjuk, hogy megijesszen minket ez a szó, és ne higgyük el, hogy bármiféle büntetés jogos érte. Provokáció nélkül most nem lennénk itt, és provokáció nélkül nem tudunk továbbmenni.

Van még egy nagyon fontos dolog, aminek a jelentőségét nem tudom eléggé hangsúlyozni. Töltsük fel végre a hozzá méltó jelentéssel azt a kicsit már kiüresedett szót, hogy sokszínűség. Ahhoz, hogy valódi mozgalomként erősödhessünk tovább, meg kell tanulnunk kritikusan tekinteni saját helyzetünkre a közösségen belül, és megvizsgálni, vajon nem takarunk-e ki valakit a képből. Tudnunk kell úgy előre mennünk, hogy közben senkit nem hagyunk hátra. Közösségeink teljes spektrumából áll össze a szivárvány. Ténylegesen sokfélék vagyunk nemi identitásunk, nemi önkifejezésünk, etnikai hovatartozásunk, vallási meggyőződéseink, társadalmi-gazdasági státuszunk, korunk, fizikai és szellemi képességeink, egészségügyi állapotunk szempontjából. Mindig törekedjünk arra, hogy ezt a sokféleséget méltón megjelenítsük.

Azt kérem, hogy ezeket a fogalmakat gondoljuk újra ezen a héten, beszéljünk sokat róluk, ízleljük teljes jelentéstartalmukat. Ne elégedjünk meg a toleranciával, várjuk el az elfogadást! Ne féljünk provokálni, és ismerjünk fel minden árnyalatot ebben a nagy színkavalkádban.