Nagy Szilvia beszéde a 19. Budapest Pride Fesztivál hivatalos megnyitóján

Jó estét kívánok mindenkinek!

Szeretném köszönteni vendégeinket, Lakner Zoltán politológust, Heller Ágnes filozófust, Esterházy Péter írót, Oláh Ibolya és Kemény Zsófi előadóművészeket, a Nagykövetségek jelenlevő munkatársait, a Pártok és a Civil Szervezetek megjelent képviselőit, partnerszervezeteinket, külföldi vendégeinket és minden kedves egybegyűltet. Köszöntöm a sajtó megjelent munkatársait is.

Itt, rögtön az elején szeretném megköszönni támogatóinknak, hogy hozzájárultak a 19. Budapest Pride sikeres megszervezéséhez. Az anyagi támogatást szeretnénk megköszönni a Nyílt Társadalom Alapítványoknak és mindazoknak, akik kisebb vagy nagyobb összeggel hozzájárultak a programsorozat megvalósulásához. És persze óriási köszönet, előre is, utólag is, annak a több, mint 100 önkéntesnek, akik elhivatott munkájukkal segítik az események gördülékeny lezajlását.

Idézni szeretnék a Budapest Pride manifesztójából:

Víziónk:

Olyan világot képzelünk el, ahol az LMBTQ embereket nem éri rendszerszintű és hétköznapi hátrányos megkülönböztetés nemi identitásuk és/vagy szexuális orientációjuk miatt, ahol teljes az LMBTQ emberek társadalmi elfogadottsága, és a homofób, transzfób, szexista, rasszista és egyéb elnyomó megnyilvánulások a társadalom ellenszenvével találkoznak.

Ahol a társadalom nem kényszerít a tagjaira normákat és szerepeket azok nemi identitása alapján, senki nem lesz zaklatás és erőszak célpontja, ahol félelem nélkül, szabadon élhetünk.

Ahol a sokszínűség érték, az emberek elfogadják magukat és egymást, felismerik az önismeret fontosságát és aktívan tesznek közvetlen környezetük és a társadalom jobbá tételéért.

Egy együttműködő társadalmat képzelünk el, melyben a versengést és a hatalmi harcokat felváltja a partnerség, együttműködés és párbeszéd.

Tegye fel a kezét, aki osztja ezt a víziót.

Nem mandátumunk politizálni, nincsen semmilyen pártkötődésünk. de mandátumunk véleményt alkotni az LMBTQ embereket érintő kérdésekben. Az idevágó véleményünk pedig ez: a jelenlegi kormány politikája homofób, transzfób, szexista és rasszista, és nem nézi jó szemmel a függetlenül működő, kritikusan gondolkodó civilek tevékenységét.

Levelet is kaptunk erről. Az elmúlt napok tényeit nagyjából ismeritek: a KEHI minket is felszólított, hogy adjuk át nekik a Norvég Civil Alap által támogatott projektünk teljes dokumentációját. Mi, több más szervezethez hasonlóan, úgy döntöttünk, hogy nem működünk együtt a KEHI-vel, mert jogszerűtlennek tartjuk a vizsgálatot, de a projekt elszámolását teljes egészében nyilvánosságra hoztuk. Ez a nyomdakész történet, ezt nyilatkozzák a sajtószóvivőink, erről írunk a honlapunkon.

Mi eközben személyesen szervezeti történetünk egyik érzelmileg legfelkavaróbb néhány napját éltük át. H  ogy döntünk most? Alávetjük magunkat egy szerintünk jogszerűtlen vizsgálatnak, amikor mindennap az igazságtalanságok és egyenlőtlenségek elleni kiállásra buzdítunk? Ha a víziónkat egy kicsit is komolyan gondoljuk, egyértelmű a válasz, és katartikus volt a pillanat, amelyben megszületett. Ugyanakkor ez a pillanat felismerése is volt annak, hogy bárhogy is döntünk most, a folyamat már elindult. A kormány célja megakasztani a működésünket.

Az orosz példa lebeg a szemünk előtt. A hatalmi ágak összpontosulása egy kézben, a közmédia totális kontrollja és a független média bástyáinak lerombolása, végül a civil társadalom ellehetetlenítése adminisztratív eszközökkel, külföldi ügynöktörvénnyel, "homoszexuális propagandatörvénnyel”.

Ha ez vár ránk mindenképp, akkor mégis miért kapálózunk? Miért nem fogadjuk el a megváltoztathatatlant? A mi válaszunk erre ez: mert attól lesz valami végérvényes és megváltoztathatatlan, hogy semmit sem teszünk ellene.

Egy egyre sötétedő szobában vagyunk, aminek az ablakait kintről bedeszkázzák épp, és ha nem feszülünk neki belülről minden maradék erőnkkel, akkor nekünk annyi.

De mégis honnan vegyük ehhez az erőt? Milyen titkos tartalékaink vannak?

Jussanak eszünkbe a történelmi kezdetek. idézzük fel pl. Stonewallt, ahol a transzvesztitáknak elege lett a folyamatos zaklatásból és hatalmi túlkapásokból, és meghunyászkodás helyett egyszer csak kiálltak magukért. Nélkülük most nem lennénk itt.

De visszanyúlhatunk a saját személyes kezdeteinkhez is. Miért döntöttünk úgy, ki 3 hónapja, ki 10-15 éve, hogy ingyen dolgozunk egy ügyért, amiben hiszünk? Mert azt gondoltuk, változtathatunk dolgokon. Mert tenni akartunk valamit, ami túlmutat rajtunk.

Stonewall tanulsága, hogy valakinek el kellett kezdenie. Valakinek mindig el kell kezdenie.

Nem kell feltétlenül tízezer fős felvonulást szervezni ahhoz, hogy bárki úgy érezhesse, hatalmában áll változtatni dolgokon, most és mindennap.

A lényeg, hogy ne legyünk közömbösek. Ha frusztrál vagy irritál egy beszólás, egy újságcikk, egy buzivicc, ha egy miniszerelnök-helyettes aberrációról beszél, ha egy miniszterelnöki megbízott ellenségképet gyárt belőlünk, ha egy rendszer láthatóan nem kezel egyenrangúként LMBTQ embereket, nőket, romákat, háborodjunk fel!

Vállaljunk fel olyan dolgokat, amiket eddig kényelmesnek tűnt nem felvállalni! Tegyünk erőfeszítéseket! Mostantól hallgatni legyen kényelmetlen!

Álljunk ki magunkért olyan helyzetekben, amikor úgy érezzük, senki más nem képviseli az érdekeinket! Álljunk mások mellé, hogy érezzék, nincsenek egyedül.

Minden nap, minden helyzet egy döntés. Kérdezzük meg magunktól, hogy azzal, amit épp teszünk, hozzájárulunk-e mások reményvesztettségéhez vagy erőt adunk-e másoknak. Válasszuk az utóbbit, és ki fogjuk szabadítani magunkat abból a sötét szobából!