Horváth Noé beszéde - Budapest Pride Megnyitó 2018

Pár hónappal ezelőtt megkértek, hogy legyek élő könyv egy rendezvényen. Volt ott egy fiatal fiú, aki áthatóan nagyon szeretett volna beszélni velem, de sokáig, egészen a távozásom pillanatáig nem mert odajönni hozzám. Mikor elindultam az ajtó felé, láttam, hogy vesz egy nagy levegőt, kihúzza magát és odasétál hozzám.

Sziasztok! Horváth Noé vagyok, transz.

Pár hónappal ezelőtt megkértek, hogy legyek élő könyv egy rendezvényen. Volt ott egy fiatal fiú, aki áthatóan nagyon szeretett volna beszélni velem, de sokáig, egészen a távozásom pillanatáig nem mert odajönni hozzám. Mikor elindultam az ajtó felé, láttam, hogy vesz egy nagy levegőt, kihúzza magát és odasétál hozzám. Kezet nyújtott, bemutatkozott és tisztán emlékszem, azt mondta: nem gondoltam volna, hogy egyszer lesz egy nap az életemben, amikor személyesen is találkozhatok veled, köszönöm. Én olyan zavarba jöttem, hogy köpni nyelni nem tudtam, még a nevemet is majdnem elrontottam, és hirtelen azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány, ami ugye az én esetemben nem a legszerencsésebb dolog.

A srác hosszasan beszélt hozzám, mesélt magáról, láttam, hogy iszonyú boldog, hogy velem beszélhet, én meg csak álltam ott, mint egy tök, és közben azon gondolkodtam, hogy úristen mit csináltam, hogy valaki ismeretlenül is így tud rajongani értem.

Miért lennék és miben lennék én több, mint ő vagy bárki más. Heteket gondolkodtam, hogy mivel érdemeltem ki, hogy pár héttel ezelőtt felkerültem a Forbes magazin 25 legbátrabb magyar listájára. Mi történt velem az elmúlt években, ami miatt most olyan nagyszerű és számomra példaértékű emberek után mondhatok beszédet, mint Árvai Péter és Enyedi Ildikó. Mi történt, hogy ma én lehetek az egyike azoknak, aki megnyitja az ország egyik legcoolabb és legfontosabb rendezvényét a Budapest Pride-ot.

Az, hogy transznak születtem? Az, hogy írok erről egy blogot és néha tartok pár előadást? Ennyi lenne az egész? Mielőtt válaszolnék erre a kérdésre elmesélek egy másik történetet.

Egyszer kaptam egy kritikát a Mentés Másként kampány kapcsán, amin utána nagyon sokat gondolkodtam. Azt mondta nekem valaki: te túl könnyen veszed ezt az egész transzneműséget meg az életet. Túl könnyen veszed – csengett a fülemben még napokig. Hosszasan gondolkodtam, hogyan lehet a transzneműséget túl könnyen venni, és ki az aki meghúzza a vonalat, hogy innen már túl könnyen veszed, de itt még nem, na, ott már túlságosan nehezen. Abszurd.

De mégsem hagyott nyugodni ez a kritika. Sokat gondolkodtam rajta és akkor rájöttem valami fontosra. Az emberek irtó irigyek tudnak lenni arra, hogyha valaki  meri vállalni önmagát. Mert a legtöbb ember erre nem képes. Az emberek nem mernek változtatni, nem mernek sebezhetőek lenni, de ami a legfontosabb, hogy nem mernek kockázatot vállalni.

A válasz arra, hogy miért akart az a fiú olyan nagyon beszélni velem,, hogy miért én mondok ma itt beszédet, és hogyan tudom ilyen könnyen venni a transzneműséget, talán az, hogy én mertem és merek kockáztatni.  

3 évvel ezelőtt elmentem egy LMBTQ előadásra, ahova pusztán mint érdeklődő ültem be. Úgy jöttem ki onnan, hogy rájöttem, transz vagyok. 26 éves voltam ekkor. Arra is rájöttem, hogy erre 18 évesen egyszer már rájöttem csak akkor annyira megijedtem ,hogy elástam magamban, és egészen addig egyszerűen magam előtt is letagadtam.Tagadtam, pedig a napnál is világosabb volt.

Csak heteroszexuális barátnőim voltak, imádtam az összes férfi ruhámat és utáltam, amikor azt mondták rám, hogy leszbikus vagyok. Leszbikus az, aki nőként, nőt szeret. Nem éreztem magam nőnek, de azt sosem mertem mondani, hogy férfi vagyok.

26 év kellett hozzá, hogy ki merjem mondani. 26. Talán sokaknak kevés, talán sokaknak túl sok. Nekem pontosan ennyire volt szükségem, nem többre, nem kevesebbre.

Miután rájöttem, hogy transz vagyok hónapokat gondolkodtam, hogy belekezdjek-e a tranzícióba. Órákat, napokat, heteket beszélgettem erről a barátnőmmel, a barátaimmal. Tudjátok mi volt mindig a központi téma? Hogy mit veszíthetek. Hogy mi bajom lehet. Hogy mit kockáztatok. Folyton csak a veszteségről, a kockázatvállalásról beszéltünk. Folyton ez határozta meg a döntésem aktuális állapotát, hogy éppen hogy tekintek erre, mindent elbukhatok vagy csak kicsit bukhatok.

Az emberek félnek. Én is féltem, sőt rettegtem. Rettegtem például attól, hogy nem leszek majd helyes fiú. Hogy transzként egy lány sem fog majd velem szóba állni. Rettegtem, hogy ha elmondom a szüleimnek akkor kitagadnak és elveszítem a családom. Ismerős, ugye? Attól is féltem, hogy tetszeni fog-e a testem, ahogy átalakul a műtétek és a hormon hatására. El tudom-e majd fogadni magam, és más el tud-e vajon fogadni engem.

De tudjátok mitől féltem a legjobban? És ezt talán még soha, senkinek nem mertem elmondani. Attól, hogy belekezdek a tranzícióba és egyszer majd meggondolom magam. Hogy egy nap felkelek és azt fogom mondani, hogy ez csak egy pillanatnyi hóbort volt. Hogy már elmúlt. Hogy többé már nem akarok férfi lenni. 26 éven át tudtam, hogy nem vagyok nő és mégis, amikor a döntés pillanatához érkeztem attól féltem, hogy egyszer mégis meg fogom magam gondolni.

3 év telt el azóta, 1,5 éve szedek hormont, 3 hónapja túl vagyok a mellkasműtétemen, hivatalosan is Noé vagyok és férfi. Egy boldog ember. Nem gondoltam meg magam.

Mondhatnám, hogy könnyű út volt, de nem volt. Egyáltalán nem. 11 hónapot kellett várnom a név és nemváltoztatási engedélyemre, ez idő alatt majdnem tönkrement a párkapcsolatom és minden reggel meg kellett beszélnem magammal, hogy ma sem fogok összeomlani. Ma sem hagyom magam.

Ma már jobban vagyok, erősebb vagyok, boldogabb vagyok.

Soha egyetlen egyszer sem merült fel bennem az, hogy nem érte meg. Minden pillanat, minden bizonytalanság, minden félelem és rettegés megérte, mert ma itt állhatok előttetek, mint transz férfi és azt tudom nektek mondani, hogy boldog vagyok.

Mertem kockáztatni. Minden félelmemmel, igaz remegő lábbal, de szembe mertem nézni. Ez a legnehezebb. A legszebb pillanatok az életben szerintem azok, amikor úgy döntünk, hogy nem hagyjuk magunkat. Amikor azt mondjuk, nem másoknak, hanem saját magunknak, hogy elég volt. Az összes pillanat, ami igazán ér valamit az életben, azok ezek. Amikor végre eldöntjük és meglépjük azt, amit oly sok ember életeken át nem mer meglépni: a döntést, hogy szeretjük magunkat annyira, hogy ezentúl boldogok szeretnénk lenni.

Ha nem mersz kockáztatni, ha nem mersz kilépni a szarból, akkor sose panaszkodj arra, hogy nem vagy boldog. Mert nem teheted meg. Magaddal szemben nem teheted meg. Magadnak nem hazudhatsz ekkorát.

Egyszer az egyik legjobb barátom azt mondta nekem, hogy nem ismer nálam bátrabb embert. Én felnevettem. Azt mondtam neki, hogy én nem vagyok bátor, csak eldöntöttem, hogy boldogan szeretnék élni. És kockáztattam. Mielőtt belekezdtem volna a tranzícióba tudtam, hogy két út van előttem: vagy kiderül, hogy nem is vagyok transz és belebukok, vagy boldog ember leszek. Ez volt azt hiszem életem legnehezebb és legfélelmetesebb pillanata. A boldogsággal együtt vállalnom kellett a totális bukás veszélyét is.

Az a fiú, aki odajött hozzám azon a rendezvényen, szintén transz volt. 16 éves. Úgy rajongott értem, mint még soha senki. Pedig én hozzá képest egy gyáva ember vagyok. Ő 16 évesen, kicsit molett női testalkattal, nagyon lányos hanggal, hosszú hajjal férfi néven mutatkozott be nekem. Én 27 éves voltam, és már nagyon fiús, amikor először azt mertem valakinek mondani, hogy Noé vagyok és nem Noémi.

Annak a fiúnak fogalma sem volt arról, hogy mennyire bátor. Talán nektek sincs. Néha álljatok meg és gondolkozzatok el azon, hogy milyen bátrak, nagyszerűek és szerethetőek vagytok. Ne csak azon, hogy mit veszíthettek.Találjátok meg az utatokat, merjetek rálépni, és merjétek bevállalni a kockázatot. Mert itt állva minden porcikámmal azt tudom nektek üzenni: megéri.

Köszönöm a figyelmet. Sziasztok!

Fotó: Holland Kati