Csikós Ádám beszéde a Transznemű Emlékezés Napján

Sziasztok!

Én Csikós Ádám vagyok. Most, hogy itt állok, ugyanazt érzem, amit tavaly:

„fájdalmas számomra szembesülni azzal, hogy embereket meggyilkoltak azért, mert transzneműek”

és ismét azt kívánom, amit tavaly:

„bárcsak ne kellene senkinek meghalnia mások miatt”

Arról fogok beszélni, hogy miért tartom fontosnak azt, hogy Magyarországon is megemlékezzünk a transznemű és a gender-nonkonform áldozatokról.

Kezdetnek a Büntetőjogi Szemle 2017/1-es számából szeretnék idézni:

„A transznemű személyeknek még napjainkban is rendkívül magas szintű erőszakkal és társadalmi kirekesztettséggel kell szembenézniük nemcsak hazánkban, hanem Európa többi országában is.”

Mikor a megemlékezésre elhívtam az ismerőseimet facebookon és megosztottam az eseményt csoportokban, akkor kaptam két olyan reakciót is, ami mélyen elgondolkodtatott:

  • „a transznemű embereket nem utálja senki, szóval ez az egész egy nagy faszság. a legtöbben szánalmasnak tartjuk őket”
  • „Magyarországon amúgy a melegfelvonulások korábbi támadásait leszámítva történtek atrocitások?”

Bár az idei áldozatok listáján nincsenek magyar nevek, nálunk is vannak áldozatok. Egy magyarországi gyilkosságról én is tudok, amit transzfóbia motivált: 2013-ban jászapátin egy tóban találtak rá egy Oláh Zsuzsanna nevű transznemű nő holttestére. „Testének több pontján kék foltokat, ütésnyomokat lehetett látni.”

Az, hogy nem tudunk további magyar neveket felsorolni, (akik transzfób gyilkosság áldozatai lettek), sajnos nem garantálja, hogy nálunk nincsenek ilyen esetek, ugyanis egy korábbi kutatás szerint a magyarországi gyűlölet-bűncselekmények 99,7%-át nem jelentik vagy a hatóságok nem minősítették őket annak.

Én magam is transznemű vagyok, és úgy érzem, hogy ez az a hely és pillanat, amikor ki kell mondanom:

  • én is többször voltam szexuális zaklatás áldozata
  • gyerekként volt, hogy megpróbáltak megverni
  • és azt pedig már nem tudom megszámolni sem, hogy lelkileg hányszor bántalmaztak.

El sem tudom mondani, mennyire fáj, mikor magyar transznemű emberektől ilyen és ehhez hasonló mondatokat olvasok az interneten:

  • „magányos vagyok, otthon nem fogadják el, hogy transz vagyok, az iskolában pedig kiközösítenek”
  • „azt mondják rám, hogy te buzi, majd jól kiröhögnek”
  • „folyamatosan azt kérdezgették tőlem, hogy akkor most te fiú vagy vagy lány?, majd elkezdtek lökdösni”

Egy 2012-es kutatás szerint a magyar társadalom mindössze 3%-a ismer transznemű embert. Akkor mégis hogyan van az, hogy szinte minden transznemű ember élt már át zaklatást?

A Transvanilla Egyesület egy kérdőíves kutatásában, melyet csak transznemű emberek töltöttek ki:

  • 67-en válaszolták (ami a kitöltők 45%-a), hogy volt már egyszer vagy akár többször is öngyilkossági kísérletük.
  • 53-an mondták, hogy egészségügyi szolgáltatás igénybe vétele során megalázták, zaklatták őket.
  • 156-an írták azt, hogy kerülnek bizonyos helyeket azért, mert félnek, hogy ott esetleg megtámadják, megfenyegetik, vagy zaklatják őket nemi identitásuk vagy nemi önkifejezésük miatt
  • 165-en válaszolták (ami a kitöltők 2/3-a), hogy fizikailag vagy szexuálisan bántalmazták vagy megfenyegették őket ezzel.

Évente körülbelül 1000 ember lesz öngyilkos Magyarországon. A transznemű emberek körében pedig tízszer nagyobb a veszély, hogy öngyilkosságot követnek el, mint a cisznemű-heteroszexuális emberek esetében. Felmerül bennem a kérdés, hogy: vajon az 1000fő-ből hányan LMBTQIA+ emberek?

A korábbi gondolatokhoz kapcsolódva, most a 2017-es Budapest Pride Felvonulás facebook eseményének szövegéből idézek:

"Ma Magyarországon a leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű és queer emberek nem élhetnek szabadon: sokunk mindennapjai rejtőzködve, gyakran félelemben telnek, és nem dönthetünk szabadon az életünket érintő fontos kérdésekről. Nem dönthetjük el, hogy kinek mesélhetünk őszintén magunkról, az életünkről és az érzéseinkről anélkül, hogy ne kockáztatnánk megbélyegzést, kirekesztést vagy bántalmazást; nem dönthetjük el, kivel és hogyan szeretnénk együtt élni, és mit tartunk családnak anélkül, hogy ne lehetetlenítenék el (…) Életünk minden pillanatában választanunk kell a biztonság és a szabadság között, de valójában egyiket sem kapjuk meg igazán. A bujkálás, a titkolózás, a megalkuvás és a beletörődés megfoszt a szabadságunktól, és nem garantálja a biztonságunkat."

Úgy gondolom, mernünk kell felszólalni és felvállalni magunkat! Nem nézhetjük tétlenül, hogy fenyegetnek, bántalmaznak minket és megölik sorstársainkat. Nem szűnünk meg létezni attól, hogy ignorálnak minket és nem fogunk megváltozni attól, mert megpróbálnak minket megváltoztatni.

Köszönöm, hogy mind eljöttetek és meghallgattatok! Arra kérlek benneteket, hogy mondjuk együtt nemet a transzfóbiára, homofóbiára, rasszizmusra, nőgyűlöletre és minden másra, ami fájdalmat okoz ebben a világban!

Zárásképpen John Lennon Imagine című számából idézek pár gondolatot:

„Képzeld el, hogy minden ember itt és most él, hogy nem kell többé háborúzni és nincs több gyilkosság. 
Képzeld el, hogy minden ember békességben él, hogy nincs kapzsiság, sem éhség.
Képzeld el, hogy a világ mindenkié. Mondhatod, hogy csak álmodozom, de
nem én vagyok az egyetlen.”